1.nap: 2016.07.06.

Hajnali fél 6 kor megérkeztünk. (Ez az!) Egy órát viszont ígyis el kellett töltenünk a tranzitban. Ez annak köszönhető, hogy nagyon sokan voltak ott. Ráadásul a csomagjainkat is meg kellett szereznünk. Igazából nem voltak nagy elvárásaim. Tényleg... Na jó. Csak egy dolgot szerettem volna. Mégpedig azt, hogy valaki várjon ránk, amikor kijövünk a tranzitból. Sajnos ez nem történt meg... Fel kellett hívnunk az AFS-t, és megkérdeznünk, hogy mégis hol van az önkéntes. Kiderült, hogy valahol távolabb vár ránk. Szerencsére végül megtaláltuk őket. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy teljesen mások. Nagyon nyitottak, sőt még aranyosak is voltak. Volt kiutazók vezették az érkezésitábort. Mi, magyarok érkeztünk meg elsőnek, egy kanadai lány jött utánunk. Később csatlakoztak hozzánk ketten Norvégiából, egy lány és egy fiú. Mind a ketten félig thaiok. A lány lett a szobatársam. Miután teljes lett a csapat, elindultunk a hotel felé. Egy kisbusszal mentünk. Kb. félórás volt az út. Mindenki elég hallgatag volt, kivéve az útitársamat. Nagyon jól érezte magát. Lenyűgözött, mivel nagyon jól beszélt angolul. Amikor megérkeztünk, otthagytuk a csomagjainkat, mivel azt mondták nekünk. Én viszont egy hatalmas hibát követtem el. Ott hagytam a kézitáskámat is, amiben benne volt egy vékony kardigán. És, hogy miért is kellett volna az nekem? Mert annyira légkondiznak, hogy az elképzelhetetlen. Tapasztalni kell! Gondoljunk csak bele: Thaiföldön vagyok, ahol közismerten meleg van, és én mégis fáztam. Az érkezési tábor végéig FÁZTAM. Na, de térjünk vissza az első napra... Aznapra igazából nem volt konkrét program, mert sokan érkeztek a második napon. Így mi pihenhettünk volna, de mégsem tehettük, mert a szobáink nem voltak készen. Beültettek minket egy szobában, ahol a fal mellett széket álltak. Körülbelül 25 darab. Ja, és a legfontosabb, iszonyú hideg volt a teremben. Mondjuk ennek köszönhetően nem aludtam el ott helyben. Miután az önkéntesek bekísértek minket a terembe, bemutatkoztak, majd kimentek a folyósóra. Olyan félóra múlva visszajött az egyikük, hogy megnézze, minden rendbe van-e, mivel mi végig csendben ültünk és néztük egymást. Egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy beszélgessen. Én annyira fáradt voltam, hogy magyarul kérdeztem valamit a kanadai lánytól. Ő először nagyon csodálkozva, szinte meglepetten nézett rám. Majd megkérdezte angolul, hogy milyen nyelven beszéltem az előbb. Olyan könnyen kijöttek a magyar szavak számon (persze csak az elején). Kis idő múlva megérkeztek a belgák. Nagyon lelkesek, életvidámak és nem utolsó sorban hangosak. Beszélgettünk velük, de legtöbbször egymással beszéltek. Volt egy lány, aki egyáltalán nem beszélt a többiekkel. Furcsálltam. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy miért olyan hallgatag. A belgák közül csak egyedül volt a francia részről. (Csak így zárójelben megjegyzem, hogy nagyon fura neveik vannak a belgáknak.) Valamivel később csatlakoztak még hozzánk franciák, majd németek. Olyan 13 vagy 14 óra felé elfogyasztottuk az ebédünket. Nem tudtam, hogy mit egyek. Svédasztal volt. A hotel földszintjén ettünk. Az ételek nagyon jól, sőt finomnak néztek ki. Valahogy nekem mégsem bolt elég étvágyam (, ami sajnos az ezután következő két hétben is jellemző volt rám). Az ebéd után végre elfoglalhattuk a szobánkat. A szobatársam elment valahová. Én úgy gondoltam, hogy lepihenek kicsit, mert nagyon fáradt voltam. Ébernek kellett maradnom, mivel 17-től programunk volt, amit nem lehetett kihagyni. Nem állítottam be ébresztőt, mert azt gondoltam, hogy úgyse fogok aludni... Sikeresen elaludtam. Fél hatkor csörgött a telefon. Nem tudom, hányszor hívtak, de a csörgésre ébresztem fel. Nem voltak idegesek. Nagyon megértőek voltak ezzel kapcsolatban. Nem csak én késtem el. Egy nagy teremben kellett gyülekeznünk. Regisztráltuk magunkat, majd felvettük a fontos dokumentumokat. Kaptunk egy thai nyelvkönyvet és egy thai etikettről szóló könyvet.

A papírmunka után kezdődött meg az első orientáció. Kissebb csoportokra osztottak minket szét. Mindenkinek adtak papírt és tollat, majd arról kérdeztek, hogy mit remélünk, mik az elvárásink, és, hogy mitől félünk. Hagytak időt, hogy végiggondoljuk, mit is szeretnénk megosztani a többiekkel. Nekem igazából nem voltak nagy elvárásaim. Jó lett volna németet tanulni ( az anyukám említette, hogy van egy német tanár a suliban, de mint később kiderült, ettől az évtől már nem tanít a sulimban). A félelmem pedig... hát... Magyarországon nincsenek kistestvéreim , és most hirtelen lett kettő is. Nem értek a gyerekekhez, nem tudom, hogy hogyan viselkedjek velük. Mindenkit meghallgattunk a csoportunkból. A többieket hallgatva jöttem rá, hogy ők pontosan tudják, hogy mit akarnak véghezvinni ez alatt az egy év alatt, míg én nem egészen. Ez kicsit megrémített. A vacsora 6-tól volt. Nagyon sok étel volt. Finomabbnál finomabbak, sőt némelyikük még szépen is nézett ki. Ennek ellenére nem volt sok étvágyam. A vacsora után visszamentem a szobámba, és fürdés után rögtön elaludtam. Jól esett aludni. Na meg, másnap korán kellett kelnünk.

Megosztás a facebookon